Mikor az ég közelebb majd messzebb került: búcsú Ron Kenolytól
Olyan csend telepedett a szobámra aznap délután, amilyet csak a lélek mélyén hallani. A hírt olvasta – Ron Kenoly 81 évesen, 2026. február 3-án eltávozott közülünk – ugyan a szemem, de az értelmem nehezen fogadta be. Annak a jeges csöndnek az érzése volt, amit csak akkor érzel amikor egy régi, kedves barátod karja hullik le a válladról. Szerető, óvó, meleg érintése után csak a kihűlő heg marad a ruhádon és a szíveden.
Nem csak egy információ ért el, hanem egy korszak végének katasztrófális híre mártotta belém éles hideg pengéjét életem egy darabját levászatva rólam.
Mert valljuk be, Ron Kenoly nem csupán egy név volt a keresztény zenei portálokon. Ő volt az A Hang, ami sokunk számára a vasárnap délelőttöket, a mennyeibe való bepillantást, a meghitt áhítatokba érkezést jelentette. Talán számodra is ismerős lesz ez a kép: állok csukott szemmel a szobámban, fejhallgatóval a fülemen, és éreztem, hogy a Lift Him Up ritmusára a szűk négy fal helyett hirtelen egy óriási stadionban vagyok, ahol több ezren zengik teljes szívből ugyanazt a dalt. Ő tanított meg arra, hogy a dicsőítés nem a hangfalak méretétől függ, hanem a szív állapotától.
Amikor az Ancient of Days első akkordjai felcsendülnek, a mai napig libabőrös leszek. Nem a zenei minőség miatt – bár az évtizedek alatt tökéletesre csiszolódott –, hanem a mögötte tengerként feltornyosuló hit miatt. Ron Kenoly nem pop csillag volt, aki azt célozta volna meg, hogy a zene szakrális piacán ér majd el sikereket. Nem. Ő mindenek előtt pásztor volt, akinek a hangszálaiból ez az üzenet sugárzott: „Élő Istenünk van!” Emlékszem egy régi felvételre, ahol megállt az ének közepén, és csak beszélt a tömeghez. Nem produkció volt, hanem tiszta, őszinte tanítás. Arra intette a jelenlévőket, hogy a dicsőítés nem egy műsor a színpadon, hanem egy életstílus a színpad nélkül is.
Nehéz felfogni, hogy ez a mély, reszelős, mégis bársonyos hang most elhallgatott a földön. Napokra elnémított ez visszaforgathatatlan távozás, hiány, bánat. De furcsa módon nem a szomorúság a legerősebb érzés bennem, hanem a hála. Hála azért a sok évért, amit nekünk adott. Hála, hogy nem tartotta meg magának a tehetségét, hanem generációk sokaságán keresztül tanította az utána jövőket arra, hogyan kell Isten elé lépni őszintén, lélekben, szellemben és igazságban. Kiváltságnak tartom, hogy ezt személyesen én is átéltem egykor, amikor Budapesten járt és tanított erről.
Úgy gondolom, hogy a gyülekezetek világszerte megemlékeznek Ron Kenolyról, talán egy eredeti dalával, talán egy feldolgozással, talán csak egy tanításának részletével. De azt biztosan tudom, hogy Ron Kenoly nem azt szeretné, ha csak a csendben ülnénk és szomorkodnánk a veszteségünk felett. Bizonyosan azt szeretné, hogy az öröksége felcsendülne újra és újra. Talán még a mennyei kórust is bevonja egy ilyen szomorú-szép öröm éneklésbe: „Látjátok ők még szemtől szemben nem látták, mégis a korongokról
velem, velünk éneklik, hogy Jesus Is Alive! Dicsőítsük együtt Őt!”
A dal üzenete itt marad a levegőben, a kottákban és a szívünkbe vésett emlékekben, hiszen dalai élő himnuszok, amelyek ma is ugyanúgy összekötnek minket a Mennyel, mint amikor először hangzottak fel sok évvel ezelőtt, amikor összeért a menny a földdel.
Hála és köszönet
